Pacsirtadal

Egyik délután  éppen kimenőre rohantam, mert ugye az ember mindíg csak rohan és mindíg van fontosabb dolga. Szaporáztam lépteim, mert mindjárt négy óra, és nekem még tanulnom kell.Arcomat csípte a hideg,kezeim átfagytak,nyakamat gyengén melegítette a sál és szemebe akaratlanul is könny szökött. A fák csupasz  ágai szomorúan himbálóztak a komor, nagy házak között. Csúnya őszi idő volt, az emberek fejüket a földre szegezve siettek dolgukra és gondolataikba elmélyedve nem törödtek másokkal. Sok ember ment el akkor a tér előtt, így komoran és sietve.Ezért történhetett talán, hogy egy sem vette észre azt a két gyönörű madarat, akik ennek a csúf őszi napnak a tiszteletére szálltak le arra a kis rozoga padra a téren.